17.-18. Fejezet

 

Tizenhetedik fejezet

 

 

A suttogó hang áthatolt Wynter álmának ködén, beleszólva az álmába. Egy hang, amely azt akarta, hogy ébredjen fel. Hogy mozogjon. Hogy kövesse. Figyelmen kívül hagyta, és azzal volt elfoglalva, hogy letisztítsa a vért a hajójáról.

Jeges ujjbegyek suhantak végig az arcán, miközben a hang türelmesen és kitartóan folytatta.

Ugh. Hát nem látta, hogy pillanatnyilag nem ér rá?

Bosszúsan szipogott egyet, és erősebben súrolta az üvegszálas hajót. A hang nem adta fel. Továbbra is suttogott, azt mondva, hogy mutatni akar neki valamit; valamit, amit látnia kell.

Wynter álma apránként széthullott körülötte, ahogy fokozatosan elvesztette a hatalmát. Ébren, fáradtan kinyitotta a szemét. És megdermedt. A szíve keményen a mellkasának csapódott.

Mi a fene?

Már nem a hálószobában volt. Még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán a várban van-e. Ez a hely... valamiféle barlang volt. A sziklafalakat mintha arany csillámporral díszítették volna, akárcsak a fölötte lévő boltíves mennyezetet. Lángoló fáklyák fénye vágott át a sötétségen. A kőpadló sima és meleg volt a csupasz talpa alatt.

A szörnyetege megmozdult, feszült, de kíváncsi volt – annyi energia volt itt. Egy energia, amely idegen és intenzív volt. Végiggördült a bőrén, bizsergést okozott a testében, és minden apró szőrszála felemelkedett.

Az ethosz... Nehéz volt szavakkal kifejezni. Elektromos volt. Mágneses. Nyugtalanító. Feltöltődött. Mint a vihar előtti energiazúgás, vagy a földrengés előtti természetellenes csend.

És basszus, a barlang forró volt. Nagyon forró. A párás levegő olyan sűrű volt, hogy nehéznek érződött. Sokféle illatot hordozott, például penész és alga illatát.

Biztonságosnak tűnt a következtetés, hogy megint sétálni kezdett álmában. De pontosan hová? Mi volt ez a hely?

Wynter végigsimított kezével a hosszú ingén, amit viselt, és körülnézett. Egy boltíves kovácsoltvas kapu állt tárva-nyitva. Az egyik falon lévő kezdetleges faragványok azokat a faragványokat juttatták az eszébe, amelyeket Cain mutatott neki a templomában. Ez az a hely volt, ahol...

Wynter felugrott, amikor fojtott férfisuttogás szállt a levegőben. Valami értelmes lény suttogása. Tudatos. Öregebb az öregnél. Erőteljes, olyan módon, amit nem tudott leírni. És ez a valami előre sürgette őt.

Rájött, hogy ez ugyanaz a hang volt, mint az álmában hallott. És ez vezette ide.

Néhány dolog ugrott a fejébe, amit Kali mondott neki a legutóbbi alvilági kirándulása során. Ezek megmagyaráztak néhány dolgot abból, ami itt történt, de nem mindent.

Wynter nagyot nyelve visszanézett a kapura. Visszamehetne a várba, és felébreszthetné Caint. Azt kellene tennie. Mert ez az egész dolog rohadtul furcsa volt. Még furcsább volt, hogy a férfi még nem érte utol, és nem vezette vissza az ágyába, ahogyan általában szokta.

Igen, vissza kéne mennie és megkérdezni tőle...

A túlvilági szellő meglökte a hátát, előre terelve őt.

A francba!

Wynter idegesen megnyalta a száját, érezte a felső ajkán gyöngyöző izzadtságot és az ásványok ízét a levegőben. Feljebb rántotta a nagylányos bugyiját, és néhány lépéssel beljebb ment a barlangba. A nedvesség forrása hamarosan láthatóvá vált. Természetes melegvizű forrásnak tűnt, de nem olyan volt, mint amilyet korábban látott. Hatalom ostorai pattogtak a bugyborékoló türkizkék víz felszínén – recsegő, szikrázó és gyönyörű volt.

Az erő magas koncentrációja olyan volt, mint egy jelzőfény. Közelebb lépett, vigyázva, nehogy elveszítse az egyensúlyát, és ne csússzon meg a nedves kövön.

A pulzusa megugrott, amikor a víz rövid időre gejzírként felfelé lövellt a forrásból. Feszült idegeit átkozva, kicsit gyorsabban sétált a forrás felé.

A fojtott suttogás egyre hangosabbá, tisztábbá, vadabbá vált. És arra biztatta, hogy tegye a kezét a vízbe.

Nem, köszönöm!

Az volt az érzése, hogy a felszínen ugráló kis hatalomszikrák nagyot ütnének, ha eltalálnák. De a hang kitartott, és megnyugtatta, semmi veszély nem leselkedik itt rá. Amivel valójában nem sikerült megnyugtatnia.

Csak egy dolog késztette Wyntert arra, hogy fontolóra vegye a hang kérésének teljesítését – bár Kali meg-megérintette, nem sugárzott neki semmi figyelmeztető jelet. Az istenség csupa nyugalom és bátorítás volt, látszólag lazán vette az egészet.

– Rendben, rendben! Csak hogy tudd, Kali, totál kiakadok, ha valami eltalál, vagy valami hasonló. – Wynter letérdelt a gőzölgő forrás mellé. A vízből áradó őrült hőség felszállt és kipirította az arcát. – Fantasztikus!

Wynter megacélozta magát, félretolta a kétségeit, és a forrás felé nyúlt. Nem kellett belemártania a kezét. A víz furcsán csobbant felfelé, és elnyelte a kezét.

Egy túlvilági légáramlat suhant át az arcán, közölve... valamit. Valamit, amit nem értett. Wynter szörnyetege hirtelen a felszínre tört, de nem vette át a hatalmat. Összeolvadt vele.

Wynter mély levegőt vett, ahogy az erő belé hatolt, és olyan hevesen átjárta a testét, hogy a háta ívbe feszült. Egek, ez túl sok volt! Összecsattintotta a fogait. Szúrta a szemét. Pezsegő forróságban ömlött az ereiben. Zümmögött a csontjaiban. A szíve vágtázott, a feje pedig szédelgett.

Képtelen volt megmozdulni; csak dermedten állt, miközben a földönkívüli erő villámként cikázott végig rajta – melegséggel árasztotta el, beindította az érzékeit, felébresztette az idegsejtjeit, és felvillanyozta az egész testét.

És akkor befejeződött.

Wynter szemei felpattantak, amikor a szörnyetege visszavonult. Immár ismét önmaga, erősen megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Mi a fasz volt ez?

Remegve, száraz tenyerével végigsimított az arcán. Egek, még sosem érezte magát ilyen... ébernek. Jelenlévőnek. Energikusnak. Felpörögve.

Nagyot nyelve kiszáradt torkával, kihúzta a másik kezét a vízből, és felállt. Ekkor a forrás fodrozódni és hullámozni kezdett, mint egy istenverte jakuzzi. Azonnal elhátrált, és csak nézni tudta, ahogy a fények őrült módon villogni kezdtek a víz alatt. A felszínen táncoló hatalom ostorai pedig vadul sziszegni, pattogni és recsegni kezdtek.

Wynter lélegzete megakadt a torkában, és a szíve keményen és gyorsan kezdett kalapálni a mellkasában. Ó, a pokolba, mit tett?

 

*

 

A tarkóját dörzsölgetve, Cain végigsétált a kőfolyosón, amely a Wynterrel közös lakosztályba vezetett. Az alvás elkerülte. Az elméje – amely jelenleg kusza gondolatok és kérlelhetetlen kérdések kaotikus helye volt – egyszerűen nem akart pihenni. Ezért az irodája felé vette az irányt, hogy dolgozzon egy kicsit.

Fontolóra vette, hogy inkább felébreszti a hitvesét, majd keményen megdugja – ez biztosan segített volna az agya lemerülésében. De a legkevésbé sem akarta, hogy a nő is alváshiányban szenvedjen. Mindazzal együtt, ami körülöttük történt, mindig ébernek és figyelmesnek kellett lennie.

Hagyott neki egy üzenetet arra az esetre, ha a lány felébredne, mielőtt visszatérne. Észre sem vette, hogy már több mint három órája az irodában van, amíg rá nem pillantott a faliórára, és meg nem látta, hogy hajnali háromnegyed négy van.

Most Cain kinyitotta a szobája ajtaját. Összevonta a szemöldökét, amikor a tekintete az ágyon landolt. Összegyűrt takaró. Wynter nem volt ott.

A nevét kiáltva a fürdőszobába ment. Üres. Kellemetlen érzés kúszott végig a gyomrában, és összeszorult a szája. Alvajárás. Biztos megint alvajárt.

– Bassza meg!

Mivel a lány ilyenkor mindig csak egy helyre ment, kisietett a várból, és egyenesen a kertje felé vette az irányt, mert sosem akarta biztosra venni – annak ellenére, hogy milyen gyakran talált rá sértetlenül –, hogy biztonságban lesz az ott kószáló sok kígyótól.

A kapuk tárva-nyitva álltak, a lakat pedig a földön hevert. Igen, Wynter itt volt kint. És valami megint kinyitotta előtte a kapukat.

Hevesen lüktető pulzussal Cain végigsietett a kanyargós, kacskaringós ösvényen. Arra számított, hogy bármelyik pillanatban rátalálhat a nőre, de semmi nyoma nem volt. Mióta lehetett itt kint?

A teremtménye vergődött benne, izgatottan, hogy a lány eltűnt, és dühösen, hogy egy másik hím így magához hívhatja. Dühösen, hogy egyáltalán merészelték.

A templomhoz közeledve Cain a homlokát ráncolta. Mi a fene? Kígyóhalmok tornyosultak odakint, egymás hegyén-hátán vonaglottak. Tudta, hogy általában követték a nőt, amikor alvás közben a kertbe jött. Lehet, hogy ide is követték őt?

Káromkodva, kettesével vette a gödrös lépcsőfokokat, és berohant a templomba. – Wynter! – kiáltotta, miközben átviharzott a végtelennek tűnő, faragott boltív alatt, és közben lángra lobbantotta a fali fáklyákat. – Wynter!

Megszólalt benne egy kíméletlen kis hang, és azt mondta, hogy jobb lenne nem felébreszteni a nőt; jobb lenne nem megszakítani a jelenlegi kapcsolatot közte és Abaddon között – senki más nem hívhatta ide, nem igaz? És ha az Ősi közel állt az ébredéshez, az csak jót jelenthetett.

Cain gyorsan elnyomta a hangot. Ha a szóban forgó nő nem Wynter lett volna, akkor kész lett volna hátradőlni és figyelni. De ő a hitvese volt.

Léptei megtorpantak, amikor rezgéseket érzett valahonnan odalentről.

A barlangból jött.

Cain káromkodva ismét rohanni kezdett a csigalépcső felé, amelyen hetek óta szinte minden este leereszkedett. Gyorsan lefutott rajta, és átsietett a nyitott vaskapun. A pulzusa megugrott, ahogy szemügyre vette a látványt.

Wynter a forrással szemközti falnál állt, szemei elkerekedtek, ajkai szétnyíltak, és tekintete az elé táruló látványra szegeződött. A víz átcsapott a forrás kőperemén, ahogy bugyborékolt és áramlott, és tiszta erő világította meg.

Cain már volt tanúja ilyen látványosságnak. Többször is. Ez csak egy dolgot jelentett.

Felemelkedett egy Leviatán.

Cain Wynter mellé sietett, és kezét a felkarjára kulcsolta. A lány meglepetten rándult össze, és csak ekkor vette észre a férfit.

– Jól vagy? – kérdezte tőle Cain.

A nő kissé kábultan bólintott.

– Megint ide hívott?

Egy barázda mélyedt a homlokára. – Ő?

– A nagybátyám. – Cain átfogta Wynter vállát, és szorosan magához ölelte. – Ébredezik. – És valamiért Abaddon azt akarta, hogy Wynter is jelen legyen, amikor felébred. A férfinak volt mit megmagyaráznia.

– Várj, a vízben van?

– Az Ősiek mindig a vízben pihennek. – Cain gyors pillantást vetett a forrásra. – Vissza kellene menned a várba!

Wynter összevonta a szemöldökét. – Micsoda? Miért?

– Mert nem tudom, milyen lelkiállapotban lesz, amikor felkel. Ahogy egyszer már mondtam neked, nem ismerek olyan Ősit, aki ilyen sokáig volt Pihenésben, és fogalmam sincs, hogy ez milyen hatással lehetett a pszichéjére. – És az épelméjűségére, ami azt illeti. A nagybátyja mindig is meglehetősen nyugodt és összeszedett volt, de ezek szokatlan körülmények voltak. – Ez a bizonytalanság zavar engem.

– Engem is zavar. Ezért nem megyek el.

Cain felsóhajtott a nő elszántan megfeszített állkapcsára. – Makacs nő vagy. Ez tetszik benned, még ha néha kellemetlennek is találom. – Mivel erősen kételte, hogy a nagybátyjának bármi szándéka lenne bántani a nőt, Cain nem erőltette, hogy távozzon. – Legalább hadd beszéljek én!

– Ezzel könnyen egyetértek. A víz alatti fények kezdenek halványulni. Ez nem jelenti azt, hogy visszacsúszik a Pihenésbe, ugye?

– Nem. Ez azt jelenti, hogy közel van a felszínre töréshez. – Cain mellkasa összeszorult, ahogy eszébe jutott az alkalom, amikor utoljára látta Abaddont. A férfi halálosan sápadt volt, olyan gyenge, hogy a szíve alig dobogott, arcát még álmában is bánat és fájdalom borította.

Nem számítottak rá, hogy néhány éjszakánál tovább fog élni, ha egyáltalán túléli. Mégis beletették a vízbe. Ahelyett, hogy békésen elszenderült volna a Pihenés közben, fokozatosan gyógyult. Sőt, erősödött – érezték, ahogy a barlangban lévő hatalom szintje lassan, de biztosan erősödött az idő múlásával.

Amikor már biztosak voltak benne, hogy elég erős ahhoz, hogy felébredjen, Cain és a többi Ősi elgondolkodott az ébresztésén. De mindannyian egyetértettek abban, hogy Abaddon nem fogja megköszönni nekik. Pihenés közben legalább álmodozhatott arról, hogy az elhunyt családtagjaival lehet, egy olyan életről, amelyben nem lenne bebörtönözve. Ébren annyi halálesetet kellett volna elfogadnia, annyi gyászt feldolgoznia, és megtanulnia megbirkózni azzal, hogy egy ketrecben van, ahol képtelen lenne megbosszulni azokat, akiket elvesztett...

A fények kialudtak, és a hatalom csapkodó ostorai szétfoszlottak.

Cain elengedte Wyntert, és megindult, hogy elé álljon, amiért egy kis fújtatást kapott.

Fejjel előre egy férfi emelkedett ki lassan a forrásból, félmeztelen testén lecsurgott a víz. Abaddon nagyon hasonlított mindkét testvérére, Sátánra és Baálra. Magas, széles, sötét, kemény. És ebben a pillanatban teljes mértékben megzavarodott.

A férfi pislogott, tekintete élesebbé vált. – Cain? – kérdezte, a hangja rekedt volt a használat hiánya miatt.

Cain bólintott. – Igen.

Abaddon körülnézett. – Hol vagyok?

– Egy templomban az otthonom közelében. Már egy ideje itt vagy.

Miközben Abaddon tovább vizsgálta a környezetét, Cain rászánt egy pillanatot, hogy ténylegesen tanulmányozza a nagybátyját. Az Ősi gyengének látszott, de nem törékenynek, és a tekintetében nem látszott az őrület csillogása, csupán zavarodottság. Úgy nézett ki, mint aki elaludt, és most ennek káros következményeitől szenved. Ami valószínűleg nem is állt messze az igazságtól.

Abaddon végre meglátta Wyntert, és hunyorított. – Te ki vagy? – kérdezte parancsolóan.

Cain érezte, ahogy összeér a szemöldöke. Nem számított erre a kérdésre. Kissé félrehúzódott, hogy a nagybátyja jól láthassa a nőt, de az Ősi még mindig értetlennek látszott. – Nem ismered fel?

– Kellene? – Abaddon a homlokát ráncolta, és megdörzsölte a halántékát. – Minden olyan... zavaros.

Cain ismerte ezt az érzést. Minden alkalommal megtapasztalta, amikor felébredt egy hosszú Pihenésből. Olyan volt, mintha az agya küszködne, hogy teljes átmenetet képezzen az „alvásból” az „öntudatra”. Mintha egyes részeinek szükségük lett volna néhány pillanatra, hogy „bemelegedjenek”, hogy megfelelően működjenek.

Figyelte, ahogy a nagybátyja ügyetlenül kilép a forrásból, mozdulatai merevek és koordinálatlanok voltak. Bár az Ősiek nem küszködtek a járással az évekig tartó Pihenés után, ébredéskor nem a legkecsesebbek voltak. – Mi az utolsó dolog, amire emlékszel?

Abaddon szemei elvesztették a fókuszt. – Én... Nehéz rendet tenni a gondolataimban.

Ez volt a másik bosszantó dolog az első felemelkedésben. Amíg az agy fel nem zárkózott a valósághoz, nem volt mindig könnyű megkülönböztetni, hogy mi az emlék, és mi a kép a Pihenés közben látott álmokból.

– Emlékszem, hogy az őrzők a kopár földön hagytak minket, miután... – félbeszakította saját magát, a fogai összekoccantak, miközben szentségtelen düh lobbant fel a szemében. A levegő zúgni és feszülni kezdett egy olyan erőtől, amely puszta dühtől dübörgött.

Cain teremtménye megfeszült, torkából sziszegés hallatszott a hitvesüket fenyegető potenciális veszély miatt. – Ha elveszíted itt az önuralmadat, akkor ránk omlasztod ezt a templomot!

– A gyermekeim – nyögte ki Abaddon rekedten, hangja sűrű volt a bánattól. – A testvéreim.

– Tudom.

Az Ősi szemhéjai lecsukódtak, miközben mélyeket lélegzett, arcára barázdákat vésett a fájdalom. Hosszú percek teltek el, miközben Abaddon egyik lélegzetet vette a másik után, hogy összeszedje magát. Végül kinyitotta a szemét. A düh még mindig ott volt, de most már inkább hideg és irányított volt, mint forró és vad. Az, hogy ilyen jól tudta szabályozni az érzelmeit, nagyon jó dolog volt.

– A bosszú a tiéd lesz – mondta neki Cain, mozdulatlanul maradva. – A miénk lesz. Először is meg kell erősödnöd. Sokkal hosszabb ideje vagy kómás nyugalomban, mint azt el tudnád képzelni. – Az igazság, hogy az Ősi mennyit hagyott ki, valószínűleg sokkolóan fog hatni rá.

Abaddon arca megfeszült. – A bosszú még nem történt meg? – morogta szaggatottan. – Azok, akik lemészárolták a népünket, és itthagytak minket meghalni, még mindig élnek?

– Néhány. De talán már nem sokáig. Azt tervezzük, hogy hamarosan lerohanjuk Aeont. Nagyon hamar.

A levegőben lévő düh kezdett visszahúzódni, de Abaddon tekintetében még mindig ott csillogott. – Akkor nem ott vagyunk?

– Nem. Mindannyiunkat megátkoztak, hogy ott ragadjunk, ahol az őrzők kidobtak minket. Hosszú a történet, hogyan jutottunk el idáig. Hamarosan mindent megmagyarázok neked, ahogy azt is, hogy nem olyan régóta a többi Ősi és én, miért dolgoztunk olyan keményen azon, hogy felébresszünk téged.

– Homályosan emlékszem, hogy hangokat hallottam kántálni, miközben pihentem. Ez többször is előfordult. A szavak megfejthetetlenek voltak számomra. Hallottam őket, felismertem a ritmusukat, de nem jutottak úgy el hozzám, ahogy kellett volna. – Oldalra billentette a fejét. – Te voltál az, aki az előbb felébresztettél? Nem úgy éreztem, mintha te lettél volna.

Cain érezte, ahogy a szemöldöke megvonaglik. – Mint én?

– Valami megzavarta a pihenésemet. Rángatott. Valami... idegen. Erős volt. Túl erős. Még idegesítő is.

Cain bőre bizsergett a nyugtalanságtól, de ellenállt a késztetésnek, hogy megforduljon és a hitvesére nézzen. Erős volt, igen, de nem olyan mértékben, ami nyugtalanítana egy Ősit. Cain csak arra tudott gondolni, hogy Kali volt az, akit a nagybátyja érzett.

– A teremtményemnek egyáltalán nem tetszett. Harcolt, hogy felszínre kerüljön és megvédjen engem. Ekkor ébredtem fel. – Abaddon közelebb lépett egy lépést, ismét Wyntert szemlélte, bár továbbra sem villant felismerés az arcára. – Kétlem, hogy te voltál az.

Cain összevonta a szemöldökét. – Tényleg nem ismered fel? Pedig kellene, tekintve, hogy már többször is idehívtad Wyntert a templomba – aki, hozzáteszem, a hitvesem.

Abaddon kissé hátradöntötte a fejét. – Idehívtam?

– Igen, az álmaiban. Ez alvajárásra késztette, bár a ma este előtt nem jutott el idáig.

Abaddon homlokán elmélyültek a barázdák. – Nem emlékszem, hogy valaha is kinyúltam volna felé, vagy bárki más felé, amíg pihentem, de a gondolataim és az emlékeim még mindig kuszák. – A pillantása kiélesedett. – Az előbb azt mondtad, hogy hamarosan lerohanjuk Aeont. Pontosan milyen hamar?

– Ahogy korábban megígértem, mindent meg fogok magyarázni neked. Egyelőre helyezzünk el téged az otthonomban. Felfrissülhetsz és átöltözhetsz. Aztán elmondok mindent, amit tudni akarsz.

 

*

 

A kávéját kortyolgatva, Cain felnézett, amikor Maxim röviddel később bekísérte Abaddont az ebédlőbe. Azt mondani, hogy a nagybátyja jelenléte sokkolta a segédet, enyhe megfogalmazás volt, de Maxim gyorsan magához tért, és összehívta a házi személyzetet, hogy Abaddon tiszta hálószobát és friss ruhát kapjon. A bérencek titoktartásra esküdtek fel, így Cain nem aggódott amiatt, hogy kiszivárogna Abaddon titokzatos megjelenésének híre.

Mivel az Ősi stabilnak tűnt, Wynter nem tiltakozott az ellen, hogy Cain egyedül töltsön vele egy kis időt. Megértette, hogy Abaddon nem akarná, hogy az érzelmeinek közönsége legyen – biztosan átélne egy egész sort, amíg meg nem tud mindent, így hát a házikó felé vette az irányt. Cain remélte, hogy sikerül neki bepótolni az alvást.

Mielőtt Wynter elment volna, Cain megkérdezte tőle, hogy Kali ébresztette-e fel Abaddont. A nő csak annyit válaszolt: – Az istenségnek volt benne része, igen. – Wynter nem fejtette ki bővebben, és az egyik őrjítő „csak ennyit mondhatok” pillantását vetette rá.

Miután a segédje elhagyta az ebédlőt, Cain Abaddonra nézett, és oda sem nézve az asztal felé mutatott, amely válogatott ételekkel volt megterítve. – Ülj le, és egyél! – Mivel még csak hajnali öt óra volt, kicsit korán volt még a reggelihez – legalábbis Cainnek –, de tudta, hogy a másik Ősi éhesnek fogja érezni magát. Közvetlen ébredés után mindig így volt.

Ismét belekortyolt a kávéjába, miközben a nagybátyja helyet foglalt vele szemben. – Hogy vagy?

– Bosszúsan – felelte Abaddon, és szinte gyanakodva szaglászta az előtte lévő ételeket, mintha nem látott volna még néhányat közülük... ami könnyen lehet, hogy így is van. – Tíz percbe telt, mire megtanultam, hogyan kell kezelni azt az izét, amit te zuhanyzónak hívsz.

Cain érezte, ahogy a szája felfelé görbül. – Felajánlottam, hogy megmutatom neked. De a büszkeséged nem engedte, hogy beismerd, segítségre van szükséged. Nem az én problémám.

– Még mindig olyan nyers és könyörtelen vagy, mint mindig, unokaöcsém! – Miután ételt halmozott a tányérjára, és töltött magának egy pohár vizet, Abaddon Cain szemébe nézett. – Mondd el, mit hagytam ki, amíg Pihenésben voltam! Ne hagyj ki semmit!

Cain sóhajtva tette le a csészét, sajnálva, hogy nem kerülhette el, hogy ne terhelje túl az Ősit információkkal. Nem akarta túlterhelni a nagybátyját, de nem volt más megoldás. Annyi korszak telt el azóta, hogy Abaddon utoljára a Földön járt. Sok mindent meg kellett tanulnia, alkalmazkodni és döntést hozni – és ebbe még bele sem számolta az Aeonokkal kapcsolatos legutóbbi történéseket.

– Először is – kezdte Cain –, az időt most egy kicsit másképp mérik. – Gyorsan elmagyarázta, majd hozzátette: – Ezen időbecslés szerint már több százezer éve alszol.

Abaddon kivételesen mozdulatlanná vált, és megállt a rágásban. Hosszú pillanatok teltek el, mielőtt mereven folytatta az étel rágcsálását, mozdulatai szinte gépiesek voltak. Nagyon lassan hátradőlt a székében, és úgy nézett ki, mint akiből kiszökött a levegő. – Több százezer év – visszhangozta, rekedten.

Cain lassan bólintott. – Megpróbáltunk volna hamarabb felébreszteni, de nem hittük, hogy a jelenlegi helyzetünkben megköszönnéd nekünk. Inkább úgy döntöttünk, hogy hagyjuk, hogy a saját akaratodból ébredj fel. Egyszerűen nem tetted meg.

Abaddon nyelt egyet. – Akkor sok mindent kell hallanom. – Láthatóan összeszedte magát, és kiegyenesedett a helyén. – Mondj el mindent!

Egyik óra telt a másik után, miközben Cain tájékoztatta őt. Többször is javasolta, hogy tartsanak szünetet, de Abaddon elhárította a javaslatot, mert mindent egyszerre akart megtudni. Cain megértette. Bármikor ébredt a Pihenésből, szerette gyorsan bepótolni mindazt, amiről lemaradt.

A nagybátyja figyelmesen hallgatta, itt-ott kérdéseket tett fel. Többnyire morgásokkal, sóhajokkal, káromkodásokkal vagy feszült kuncogással reagált, ami elárulta Cainnek, hogy a nagybátyja talán erősen kordában tartja a haragját, de az közel maradt a felszínhez. Így a legkevésbé sem lepődött meg, hogy amikor felfedte, pillanatnyilag három Aeon él az Ördög Bölcsőjében, Abaddont úgy ugrott talpra a székéből, hogy az hátracsúszott.

– Itt élnek? – követelte Abaddon, legalább annyira értetlenül, mint amennyire dühösen. – Lakóként, nem fogolyként?

– Menedéket kerestek...

– És te megadtad nekik?

– Egyikük sem vett részt a háborúban – emlékeztette nyugodtan Cain.

Az Ősi szeme kénkövesre sötétedett. – De ők őrzők! Ketten az egyik börtönőrünk leszármazottai!

– És ha embereket ölünk meg pusztán azért, mert olyanok, amilyenek, vagy kik a szülei, akkor semmivel sem vagyunk jobbak Adamnél és a hozzá hasonlóknál.

Abaddon becsukta a száját, és összeszorította a fogait. Néhány pillanat múlva elkáromkodta magát. – Csak így kellett megfogalmaznod, nem igaz? – morogta. – Tudom, hogy igazad van! Tudom! De nem érdekel a racionalitás!

– Számodra a háború csak tegnap történt. A harag és a gyász még friss – megértem. De korábban sosem voltál az érzelmeid rabszolgája, Abaddon. Most akarsz változtatni ezen?

Hosszú sóhaj csúszott ki az Ősiből, majd felkapta a székét, és visszaült a helyére. – Folytasd! – préselte ki magából.

Cain tehát ott folytatta, ahol abbahagyta. A nagybátyja többé nem szakította félbe, kivéve, ha erről vagy arról bővebb magyarázatot kért. Végül, miután mindent elmondott, Cain hátradőlt a székében. – Tudom, hogy nagyon sok minden adtam feldolgozni rövid idő alatt...

– A legjobbat tetted. Nem szeretném, ha nem tudnék a tényekről! – Abaddon nagyot sóhajtott. – Eszembe sem jutott, hogy ilyen sokáig aludhattam. Gyanítom, időbe telik, amíg teljesen hozzászokom a mostani világhoz.

– A többi Ősi és én segítünk neked ebben.

– Jelenleg jobban érdekel, hogy Adammel foglalkozzak. Bár örömmel hallom, hogy Abel, Lailah és Saul már a múlté, sajnálom, hogy nem lehettem tanúja a haláluknak. – Abaddon oldalra billentette a fejét. – Milyen érzés volt? Megölni Abelt?

– Őszintén szólva, nem éreztem nagy diadalt. Személyes szinten nem. A napok múlásával azonban egyre nagyobb elégedettség öntött el. De ez inkább annak volt köszönhető, hogy meghalt egy újabb börtönőrünk. Tényleg, elképzelni, hogy Adam milyen dühöt érezhetett, amikor darabokban küldtem vissza neki Abelt, sokkal nagyobb győzelmet éreztetett, mint maga a tett.

Abaddon ajkai megrándultak. – Gyanítom, hogy a csomagodra adott reakciója látványos volt. – Szünetet tartott. – Tényleg azt hiszed, hogy elpusztíthatjuk ezt a ketrecet?

– Most, hogy felébredtél, igen, úgy hiszem. És akkor megrohamozzuk Aeont.

Abaddon komolyan bólintott, szeme mélyén vérszomj csillogott. – Mindannyiuknak meg kell halniuk, Cain! Sok mindent elvettek tőlem. Mindannyiunktól. Ami Abel porontyait és az anyádat illeti... Őket békén hagyom. Hacsak nem árulnak el minket. Ha ez megtörténik, végzek velük.

– Nem lesz rá lehetőséged. Meghalnának, mielőtt a közelükbe jutnál.

Abaddon összevonta a szemöldökét. – Te magad szeretnéd megölni őket? Még az anyádat is?

– A hitvesem érne oda előbb. Ő nagyon... védelmező. Nem is beszélve a bosszúvágyáról – de a visszatérők mindig olyanok.

Abaddon bólintott. – Nagyon igaz. És örökké hálás leszek azért, ahogy megátkozta Aeont, ahogy az uralkodói is megátkoztak minket, hogy ezen az isten háta mögötti helyen maradjunk. Tényleg nem emlékszem, hogy valaha is kinyúltam volna hozzá, amíg pihentem.

– Nagyon is lehetséges, hogy nem tetted. Jobban hajlok arra, hogy Kali volt az, aki többször is megpróbálta elvezetni őt a templomba. Elvégre Ő volt az, aki felébresztett.

– Tényleg?

– Wynter megerősítette.

– Hmm. Az istenség azt mondta, hogy neked és Neki hasonló céljaitok vannak. A felébresztésem lehetett az egyik. Bár nem vagyok biztos benne, hogy Ő miért akarná ezt. Talán segíteni akar nekünk kiszabadulni a ketrecünkből. Talán abban reménykedik, hogy valamilyen gesztussal helyrehozza a hibákat, amit Isten annyira helyeselne, hogy véget vetne a büntetésének.

– Talán. Nem gondoltam volna, hogy Ő ki tudja nyitni a barlang kapuját. Ez meglepetésként ért. A szent kántálással volt lezárva. Csak egy másik fajtársunknak kellett volna képesnek lennie arra, hogy megtörje a zárat. Kali nyilvánvalóan hatalmasabb, mint gondoltam. Legalább abban biztos lehetek, hogy az istenség bármennyire is mérhetetlenül hatalmas, nem fogja hirtelen elragadni tőlem Wynter lelkét.

Abaddon megdörzsölte az állát. – Tényleg minden titkunkat elmondtad a hitvesednek?

– Igen. El sem tudod képzelni, milyen nehéz lehetett neki mindent elfogadni. Tekintettel arra, hogy az embereket minden fajból úgy nevelték, hogy azt hiszik, egy napon eljön az Antikrisztus, és megpróbálja elpusztítani a világot, sok félelem alapozódik arra, hogy ki és mi vagyok én.

– Talán az őrzők gondoskodtak erről.

– Talán. – Cain jelentőségteljes pillantást vetett rá. – Ne felejtsd el, hogy már nem őrzőknek nevezzük őket! Mi Aeonoknak hívjuk őket, ahogy ők Ősiekként emlegetnek minket.

Abaddon szipogott. – Visszatérve arra, amiről beszéltünk, a származásod kérdése semmit sem jelent a hitvesednek?

– Nem. Őt inkább az zavarja, hogy kerub vér is van bennem. Kissé irtózik tőlük.

Abaddonból kuncogás tört ki. – Akkor azt gyanítom, hogy tetszeni fog nekem. Bár már most is hajlok arra, hogy kedveljem, tekintve, hogy nem csak Sault ölte meg, de neki köszönhetően Aeon hamarosan pusztasággá válik. – Keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Tudod, mindannak ellenére, amit meséltél, nehezen tudom igazán felfogni, hogy Wynter egy visszatérő. Nem mintha nem hinnék neked. Csak azt, hogy nehéz elképzelni egy olyan helyzetet, amelyben egy visszatérő ennyire egyedülálló lehet.

– Kezdetben én is ugyanezzel küzdöttem.

Csodálkozva rázta a fejét. – Most már értem, miért nem tűnt idegesnek korábban a közelemben. Egész egyszerűen nincs igazi oka az óvatosságra. Egy szempillantás alatt képes lett volna elpusztítani engem.

Cain nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el. – Igen, megtehette volna.

– Ez tetszik neked? – horkant fel Abaddon. – Az apád ugyanúgy élvezte a halállal való flörtölést. Nem végződött jól a számára, de egyikünk sem siránkozhatott azon, hogy teherbe ejtette Eve-et, mert akkor te nem lennél. – A mosolya elhalványodott. – Hogy van ő? Még mindig törékeny, mint a porcelán?

Hallva a gúnyos felhangot a nagybátyja hangjában, Cainnek eszébe jutott: – Soha nem szeretted Eve-et!

– Nem tetszett, hogy nem tudott megvédeni téged. Hogy elhagyott téged azzal, hogy menekülve a saját valósága elől, a Pihenés állapotába zuhant. – Felsóhajtott, és a fejét csóválta. – Nem tudod, milyen volt az apádnak, hogy megtiltották neki, hogy a gondjaiba vegyen, amikor tudta, hogy szükséged van rá. Gyötrődött emiatt.

– Olyan sokszor volt közel ahhoz, hogy megrohamozza Adam otthonát. Baál és én természetesen vele tartottunk volna. Ami megakadályozott mindhármunkat abban, hogy lerohanjuk a helyet, az a tudat volt, hogy Adam azt remélte, hogy pontosan ezt fogjuk tenni. Kifogást akart, hogy megölje az apádat, és tudtuk, hogy valószínűleg téged is megölne Sátán előtt, hogy megbüntesse őt. Bíznunk kellett abban, hogy egy nap majd eljössz hozzánk, és így is lett.

Cain nem volt biztos abban, hogy milyen fogadtatásban részesül, de minden Leviatán tárt karokkal fogadta őt, függetlenül attól, hogy kerub vér is csörgedezett az ereiben. Furcsa volt, hogy a sötétség néha mennyire befogadóbb tud lenni, mint a fény.

– Ne bízz benne, Cain! Mármint az anyádban. Nem azt mondom, hogy fondorlatos módon el akarna árulni téged, de... – Abaddon hagyta, hogy a mondata elakadjon, mintha egy pillanatig gondosan megválogatná a szavait. – A törékenység önmagában nem olyasmi, amit lenézek. De ha a törékeny emberek egyben gyávák is, óvakodom tőlük.

– Sok ilyen figurát ismertem már. Soha nem nyúlnak a belső erőhöz, amikor az számít. Készek bármit feláldozni az önfenntartás nevében – a tisztességüket, a büszkeségüket, a szabadságukat, még mások életét és jólétét is. Ez nem azt jelenti, hogy rossz emberek, csak azt, hogy könnyen kompromittálódnak, és nem feltétlenül lehet bízni bennük, hogy helyesen fognak cselekedni. Eve is ilyen.

A szomorú az volt... Cain ezt nem is tudta vitatni.

– Nem kell aggódnod, hogy az, hogy ő az anyám, elvakít attól, hogy ki is ő valójában. – Ujjaival megkocogtatta az asztalt. – Különösen, amikor nemrég bebizonyította, hogy nem változott meg.

– Ó?

– Amikor a hitvesemet elteleportálták az Ördög Bölcsőjéből, Eve többször is felvetette, hogy Wynter talán azért hagyott el minket, hogy megmeneküljön Adam haragja elől. És tudom, hogy ez azért történt, mert Eve ilyen kísértést érezne Wynter helyében.

Abaddon lehorgasztotta az állát. – Meg is tenné. Anyád talán még csak nemrég menekült el Adamtől, de mindig is a menekülésre törekedett – sok éven át pihent, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy érzelmileg elhagyta a saját gyermekeit. El tudom képzelni, hogy nehezen érti meg a hitvesedet.

– Sokan így vannak vele. Magamat is beleértve.

Abaddon ajkai megrándultak. – Mesélj még róla!

Cain meg is tette.

 

 

 

Tizennyolcadik fejezet

 

– A fenébe, Hattie, ne edd meg az összes dán sütit! – Delilah bekapott egy újabb kanál müzlit. – A terv az, hogy eladjuk azokat, emlékszel?

– Éhes vagyok – védekezett Hattie.

– Be vagy tépve, és elkapott a farkaséhség!

– Nos, törődj a magad dolgával, és hagyj engem falatozni!

Wynter elfojtott egy mosolyt, és belekortyolt a teájába. Már jó ideje nem reggelizett a szövetségével. Valahogy hiányzott neki, bár nem kívánta volna, hogy ne Cainnel töltse a reggeleket.

Delilah szemhéja megrándult, ahogy dühösen az öregasszonyra nézett. – Egyél valamit, ami nem tartozik a boltunk készletéhez!

– Rendben! – Hattie előkapott egy csomag sós-ecetes chipset a szekrényből. – Tudod, hogy kell egy öreg hölgyet eltaposni!

Anabelből, aki elaludt az asztalnál, horkantás tört ki. A szőke szinte mindent át tudott aludni. A pokolba is, egyszer két vérfarkas szomszédjuk igazi párbajt vívott a hátsó udvaron, miközben Anabel a függőágyban szundikált a szövetség udvarán – egyetlen pillanatra sem mozdulva meg. Legalábbis addig nem, amíg Delilah le nem öntötte vízzel az ágyékát, de az már egy egészen más történet volt.

Xavier megrázta a fejét, miközben a bagel maradékát ette, és Anabelre bámult. – Abba kell hagynia a bájitalokkal való foglalkozást a kora reggeli órákig. Nem tesz jót neki.

– Legalább nem magát használta megint bájitalteszt-bábunak – mondta Delilah. – Ez már valami.

– Az ember azt hinné, hogy óvatosabb. – Hattie egy chipset dugott a szájába, miközben visszatért az asztalhoz. – Egyfolytában arról fecseg, hogy jön a halál érte, és nem látja, hogy saját maga rövidíti meg az életét, ha nem vigyáz.

Wynter újabb kortyot ivott a teájából. – Az őrült tudós hajlamai időnként felülírják a józan eszét, és... Ugyan már, Xavier, tényleg!? – A fickó vastag, átlós szemöldököt rajzolt Anabel arcára egy fekete filctollal.

– Figyelmeztettem, hogy visszakapja, amiért faszt rajzolt az arcomra, amikor elájultam – mondta.

Wynter a homlokát ráncolta. – Ez nem úgy hét hónappal ezelőtt volt?

– Egy Gamble sosem felejt!

Wynter csak az égre tudott nézni. Mivel maga is rendkívül bosszúálló teremtés volt, nem volt abban a helyzetben, hogy ítélkezzen.

– Sokféle – és sokkal biztonságosabb – módja van a bájitalok kipróbálásának – mondta Delilah kissé pimaszul – Én gyakran a pasijaimat használtam kísérleti alanyként.

Wynter csészéje megállt félúton a szája felé. – Tudtak róla?

Delilah habozott. – Nos, nem. De nem bánták volna.

– Akkor miért titkoltad el előlük? – vonta Wynter kérdőre.

– Nem titkoltam előlük, csak nem említettem. Egy lánynak nem kell minden apróságot elmondania a pasijának, Wyn!

– Aligha hiszem, hogy az, hogy kísérleti nyulaknak használtad őket, csak egy apróság volt.

– Aligha hiszem, hogy az, hogy más nőkkel aludtak, csak egy apróság volt. Ahogy Xavier mondja, ebben a világban azt aratod, amit vetettél.

– A csalóknak mindig azt kell kapniuk, amit érdemelnek! – Hattie újabb chipset majszolva a távolba meredt. – Bárcsak évekkel ezelőtt találkoztam volna az én George-ommal. Ő lett volna az egyetlenem.

– Meg kell mondanom, úgy tűnik, ti ketten egymásnak vagytok teremtve – mondta Wynter... és ekkor vette észre, hogy Xavier még mindig firkál Anabel arcára. – Egy szemkötő? Tényleg?

– Meg kell fizetnie a bűneiért! – Xavier tekintete visszasiklott Hattie-re. – Akkor tehát megbízol George-ban?

Az öregasszony elmosolyodott. – Ó, száz százalékig! George-nak egyetlen nőcsábász csontja sincs a testében.

Delilah felvette a teás bögréjét. – Tudja, hogy voltál már házas?

– Igen, persze – felelte Hattie legyintve.

– Tudja, hogy hányszor voltál már házas? – kérdezte Delilah.

Hattie összeszorította az ajkát. – Nos...

– Akkor feltételezem, azt sem tudja, hogy minden alkalommal te tetted magad özveggyé.

– Miért untatnám őt egy ilyen hosszú történettel?

– Én inkább elrettentő példaként gondolnék rá.

Hattie felsóhajtott. – Már megígértem nektek, hogy nem fogom bántani.

Wynter felkuncogott. – A férjeidnek is szép ígéreteket tettél. Nézd meg, mi lett belőle! Szerintem ők... Komolyan, Xavier, most már bajuszt is rajzolsz neki? Hány éves vagy, tizenkettő?

– Meg kell tanulnia a leckét! – Egy kis kecskeszakállt is rajzolt a filccel, mintegy a biztonság kedvéért. – Nem tudom, miért csinálsz nagy ügyet abból, amit csinálok!

– Próbáld meg a nagyobb képet nézni! – Wynter megitta a teája utolsó kortyát. – Ezért még meg fogsz fizetni. Aztán megint vissza fogsz vágni. Így kezdődik majd a bosszúállás körforgása.

– És mi a baj ezzel?

Wynter a szemét forgatta. – Valakinek fel kell ébresztenie. – Letette a csészéjét. – Beszélnem kell veletek valamiről.

– Hmm, baljósan hangzik. – Anabel füléhez tapasztotta a száját, és hangosan füttyentett.

Anabel felkapta a fejét. – Mi a... – Erősen pislogott, majd megdörzsölte az arcát. – Istenem, tényleg szükség volt arra, hogy egyenesen a fülembe fütyülj?

– Igen – válaszolta Xavier. – Három okból is. Az egyik, hogy ijesztően mélyen alszol. Kettő, irritálna téged. Három, Wynternek van valami mondanivalója számunkra.

Anabel összevonta a szemöldökét. – A kettes számú ok nem számít „szükségesnek”, seggfej!

– Attól függ, hogy te mit értesz szükséges alatt, gondolom.

– Ennek a szónak csak egy definíciója van. – Anabel felemelte a kezét, amikor a férfi ismét megszólalt volna. – Végeztem. Ne beszélj tovább! – Wynterre nézett. – Mi az, amit el akarsz mondani nekünk?

Wynter kissé fészkelődött a székében. – Oké, szóval ma hallani fogtok néhány hírt. Cain beszédet fog tartani róla. De szeretném, ha előbb tőlem hallanátok. Most pedig hadd előzzem meg azzal, hogy megértem, ha csalódottnak érzitek magatokat, amiért korábban nem mondtam erről semmit. Tényleg megértem. De Cain csak azért mondta el nekem, mert bízott bennem, hogy nem beszélek róla másoknak. Ezt a bizalmat nem árulhattam el.

Delilah legyintett. – Persze, hogy nem tehetted. Most pedig bökd ki, megöl a feszültség!

Wynter vett egy mély lélegzetet. – Van itt egy nyolcadik Ősi.

– Egy nyolcadik? – ismételte meg Anabel, kihúzva magát.

– Igen – felelte Wynter. – Már régóta itt van az Ördög Bölcsőjében, a másik héttel együtt érkezett, de olyan súlyosan megsérült, hogy álomba merült az Ősiek módján. Bár ez nem a szokásos Pihenés volt. Inkább olyan volt, mint a kóma. A többiek azt várták, hogy valamikor meghal álmában, de nem így történt. Meggyógyult. Egyszerűen nem ébredt fel.

– Mostanáig – tette hozzá Anabel.

Wynter bólintott. – Mostanáig. Az Ősiek felébresztették, hogy részt vehessen a közelgő csatában.

– Nos – kezdte Delilah, hátradőlve a székében –, ez volt az utolsó dolog, amire számítottam, hogy mondani fogsz.

– Találkoztál már vele? – kérdezte Hattie Wyntert.

– Igen. Tegnap este találkoztam vele. – Mondhatni. Cain bemutatta őt a másik Ősinek, de nem beszélt vele. Mivel Cain megkérte, hogy tartsa titokban azt a részletet, hogy Abaddon a nagybátyja, ezt a részt megtartotta magának, és csak annyit tett hozzá: – A neve Abaddon.

Anabel szemöldöke felszaladt. – Úgymint Abaddon? A démon, akiről egyesek azt hiszik, hogy valójában maga az ördög lehet?

– Igen, ő. Kivéve, hogy ő egyik sem. Az embereknek szokásuk összekeverni az Ősieket a démonokkal – emlékeztette Wynter. – Valószínűleg azért, mert olyan sötét erejük van. Vagy talán az Aeonok egyfajta gyűlöletkampányba kezdtek, hogy az emberek féljenek és utálják őket, nem tudom.

– Azt hiszem, vannak itt néhányan, akik valóban azt hiszik, hogy az Ősiek valamiféle démonok – mondta Delilah.

Wynter összehúzta a szemöldökét. – Nos, nem azok!

– Ezt tudjuk – mondta Xavier. – Vetettünk egy pillantást Cain szörnyére, emlékszel? Nos, láttuk a szemeit – kígyószerűek voltak. A démonszemek tiszta feketék.

Wynter a karját dörzsölgetve sóhajtott. – Csak remélem, hogy az itteni lakosok nem reagálnak negatívan arra a hírre, hogy van még egy Ősi az Ördög Bölcsőjében.

– Biztosan meglepetés lesz számukra – mondta Anabel. – És tekintve, hogy mennyi sötét pletyka fűződik Abaddon nevéhez, jó esély van rá, hogy az emberek óvakodni fognak tőle. De nem hiszem, hogy ezt rossznak találnák. Különösen, ha egy újabb Ősi harcol az oldalukon a közelgő csatában, ami sokat számít majd.

Xavier bólintott. – Kétlem, hogy az emberek sorban fognak állni, hogy kezet rázzanak vele, de szerintem el fogják fogadni a jelenlétét.

Talán, de... – Nem fogadták el Eve-et vagy az ikreket.

– Az más, ők Aeonok – mondta Hattie.

Nos, igaz.

– Mit gondolsz, hol fog lakni Abaddon? – kérdezte Delilah.

– Fogalmam sincs. Valószínűleg a csata végeztével megépíti a saját várát. – Wynter gyanította, hogy addig Cainnel marad, tekintve, hogy vérrokonok voltak, de az is lehet, hogy közel állt egy másik Ősihez is, és inkább vele maradna – még nem volt benne biztos. – Köszönöm mindenkinek, hogy nem haragszotok, amiért nem beszéltem nektek Abaddonról a mai nap előtt!

Anabel erre csak legyintett. – Hé, értem én! Az Ősiek titokzatos társaság, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy sok mindent nem osztanak meg. Nem volt kérdés, hogy Cain megosztja veled ezeket a dolgokat, de megkér, hogy ne add tovább.

– Lehet, hogy szeretnék mindent tudni, mert hihetetlenül kíváncsi vagyok, meg minden, de nem várom el, hogy mindent elmondj – mondta Delilah.

Xavier hátradőlt a székében, és bólintott.

– Mindenkinek megvannak a maga titkai.

– Különösen a pároknak – tette hozzá Hattie. – Ez természetes dolog.

Wynter megkönnyebbülten felsóhajtott. Bár nem számított arra, hogy a szövetsége keserűen szidni fogja őt a titoktartás miatt, attól tartott, hogy ez megbántja őket. Imádta őket, amiért ilyen megértőek.

Olyan régóta rejtegetett dolgokat az emberek elől, hogy manapság már túl könnyen ment neki. De amikor a szövetségéről volt szó, Wynter nem szeretett fontos dolgokat eltitkolni előlük. Nem szerette, hogy nem lehetett velük mindenről teljesen nyíltan beszélni.

Ugyanúgy nem szerette visszatartani a dolgokat Cain elől sem. Nem mondta el neki, hogy pontosan mi történt Abaddon melegvizű forrásból való felemelkedése előtt. Hagyta, hogy azt higgye, hogy az egész Kali miatt történt. Wynter tényleg nem tudta, hogyan mondhatná el Cainnek, hogy neki mi volt a szerepe ebben. Vagy egyáltalán, hogy elmondja-e neki.

Akkor, abban a barlangban nem számított arra, hogy a tettei miatt felébred az alvó Ősi. Igen, most már többet tudott Kali terveiről, de az istenség hagyott néhány rést; megígérve, hogy „végül” majd kitölti őket. Biztosan nem Kali fedte fel Abaddon Pihenőhelyét. Wynter még csak nem is sejtette, hogy a fickó a vízben pihen. Azt gondolta, hogy valamilyen sírban lesz valahol.

– Mi a baj? – kérdezte Delilah, kiragadva őt a gondolataiból. – Rágódsz valamin.

Wynter érezte, ahogy az orra elfintorodik. – Rendbe kell ezt raknom a fejemben.

– Egyáltalán nem kell egyedül csinálnod – tiltakozott Delilah. – A szövetséged vagyunk. Itt vagyunk neked. És pokolian kíváncsiak, úgyhogy kérlek, oszd meg velünk!

– Igen – mondta Xavier. – Ráadásul totál képmutató leszel, ha azt csinálod, amit régen csináltál, amikor magadba húzódsz. Kapjuk a fejmosást, amikor mi csináljuk ezt.

Ez inkább azért volt így, mert az ő elképzelésük szerint a titkok olyan dolgok voltak, amelyek problémákat okozhattak a szövetség számára, mint például a kétes bájitalok árulása.

Anabel Wynter felé nyúlt, és a keze mellé tette a kezét az asztalon. – Hadd segítsünk rendbe tenni, bármi is kavarog az agyadban. Talán tudunk segíteni.

Wynter felsóhajtott. – Amit mondani fogok, nem hagyhatja el ezt a házikót!

– Tudod jól, hogy nem gondolhatod, hogy elárulnánk a bizalmadat – mondta Delilah.

Xavier előrehajolt, és összefont karját az asztalra tette. – Mondd el nekünk!

– Oké! – Wynter megfeszítette a vállát. – Szóval, ami Abaddont illeti... Azt hiszem, én ébresztettem fel. Vagy a szörnyem. Vagy mindketten.

Xavier oldalra billentette a fejét. – Hogy érted ezt?

– Az Ősiek már hetek óta próbálkoztak, de nem sikerült felébreszteniük – magyarázta Wynter. – Tegnap este megint alvajáró lettem. Mint tudjátok, Cain általában kirángat belőle. Ezúttal nem tette. Egyszerűen felébredtem. – Megnyalta az ajkát. – Abaddon pihenőhelyén voltam. Bár nem tudtam, hogy ez a pihenőhelye. Legalábbis először nem.

– A hang vezetett oda, amely az álmodban szól? – kérdezte Delilah.

– Igen – felelte Wynter. – És ezúttal is szólt hozzám, miközben ébren voltam, és azt mondta, hogy érintsem meg azt, amiről később rájöttem, hogy Abaddon... ágya, mondjuk úgy. – Nem akart túl sokat elárulni arról, hogyan pihentek az Ősiek. – A következő dolog, amire emlékszem, hogy a szörnyetegem előrenyomult, és valahogyan csatlakozott hozzám.

– Csatlakozott? – visszhangozta Delilah aggódva. – Mit értesz az alatt, hogy „csatlakozott”?

– Nem tudom pontosan. De olyan volt, mintha a lelkünk egy pillanatra összeolvadt volna.

– Hűha! – mondta Anabel egy fejrándulással.

– Tudom, ugye? – Wynter az ajkába harapott. – Még soha nem csinált ilyesmit. Éreztem, ahogy az ereje belém árad, amikor megérintettem Abaddon ágyát. És akkor felkelt.

– Röviden, a szörnyeteged arra használt téged, hogy felébressze Abaddont – szögezte le Xavier.

– Úgy tűnik. – Wynter megnyalta az alsó ajkát. – És azt hiszem, Kali mondta neki. Valamiféle üzenetet közvetített, de nem értettem a szavait – nem mindig könnyű kivenni, mit mond, amikor ebben a birodalomban van; olyan, mintha a hangjának ezernyi visszhangja lenne, és ezek mind őrült módon keverednek. Ha most nézem a helyzetet, nem gondolom, hogy értenem kellett volna, amit mondott. Nem hiszem, hogy hozzám beszélt. Azt hiszem, a szörnyetegemhez szólt.

Anabel összevonta a szemöldökét. – Szóval, mi van, Ő segíteni akar az Ősieknek?

– Valahogy így – válaszolta Wynter. – Beszéltem Vele, amikor meghaltam, miután azok a vámpírok lelőttek. De nem csak egy gyors üdvözlés volt. Elmondott nekem néhány dolgot; olyan dolgokat, amiket ragaszkodott hozzá, hogy ne osszam meg senkivel, még Cainnel sem, vagy közületek bármelyikőtökkel. De nem említett semmit arról, hogy azt akarná, hogy felébresszem Abaddont.

– Szóval, nem avatott be minden tervébe – tűnődött el Hattie.

– Úgy tűnik. – Wynter mostanra már úgyszólván hozzászokott. – Nem tudom, hogy elmondjam-e Cainnek, hogy szerintem milyen szerepet játszhattam Abaddon felébredésében.

Delilah összehúzta a szemöldökét. – Miért? Szerinted haragudna rád?

– Nem, csak... Nagyon védelmez engem. – Alábecsülés, de mindegy. – Nem szereti, ha valami olyan történik körülöttem, amit nem ért.

– És nem fogja megérteni, hogyan egyesítette a szörnyeteged a lelkét a tiéddel – értette meg Delilah.

– Én sem értem, hogy hogyan csinálta ezt.

– Nem lehetetlen feladat, de nem is könnyű – vágott közbe Xavier. – Ismerek boszorkányokat, akik átmenetileg elhunyt lelkekkel csinálták. A lelked élőhalott, és ez sok szempontból sebezhetővé teszi. Nem tudom, hogy pontosan minek is vagy a gazdateste, de hatalmas ereje van. Szerintem képes lenne valami ilyesmivel megbirkózni.

– Talán. Az is lehet, hogy Kali vagy segített, vagy ő maga tette. – Wynter beletúrt a hajába. – Akárhogy is van, Cainnek nem fog tetszeni, hogy az entitás összeolvasztotta a lelkét az enyémmel, még ha csak néhány pillanatra is. Mert ez két dolgot jelentene – nem csak, hogy rendkívül sebezhető vagyok a szörnyetegemmel szemben, de azáltal, hogy így egyesítette a lelkét az enyémmel... nos, lehet, hogy tényleg képes lesz visszahúzni engem az alvilágba, függetlenül attól, hogy Cainnek milyen jogai vannak hozzám.

Hattie elkáromkodta magát. – Kislány, ez nem jó!

Nem, nem volt. – Egyik dolgot sem fogja jól kezelni, különösen az utóbbit nem. Aggódom, hogy valami meggondolatlanságot fog tenni.

– Mint? – kérdezte Xavier.

– Mint kihívni Kalit valamilyen módon – válaszolta Wynter. – Például ragaszkodni ahhoz, hogy ejtse a velem kapcsolatos terveit. Amibe Ő nem egyezne bele. És ha Ő úgy gondolná, hogy beleszólna ezekbe, akkor valahogy elvenné tőlem – még ha csak ideiglenesen is. Nem hiszem, hogy még Cain is képes lenne felvenni a harcot egy istenséggel, de elég dühös lenne ahhoz, hogy megpróbálja.

Delilah összerezzent. – Igen, el tudom képzelni, hogy ez megtörténik.

Xavier kifújta a levegőt. – Megértem, hogy miért habozol elmondani neki, de szerintem meg kellene tenned – csak óvatosnak kell lenned, hogy hogyan csinálod. Lehet, hogy tud valamit tenni annak érdekében, hogy a szörnyeteged ne tudjon újra így egyesülni veled. Úgy értem, Cainé a lelked. Biztos van valami módja, hogy megvédje. – Elkomorult, amikor Wynter csak bámult rá. – Mi van?

– Te vagy az utolsó ember, akitől azt vártam volna, hogy őszinteségre buzdít – mondta Wynter.

– Hé, az igazságot túlértékelik – teljesen mértékben hiszek ebben – jelentette ki. – De vannak olyan alkalmak, amikor az igazságokat egyszerűen meg kell osztani. Véleményem szerint ez olyasmi, amit Cainnek tudnia kell.

– Egyetértek – mondta Anabel. – Ahogy Xavier mondta, lehet, hogy Cain tehet valamit a lelked védelmében. De nem fogja tudni, hogy szükség lehet rá, ha nem mondod el nyíltan, mi történt.

Hattie bólintott. – És mindig ki lehet előre csikarni belőle egy ígéretet.

Wynter oldalra döntötte a fejét. – Ígéretet, hogy mit tesz?

– Természetesen nem hívja ki Kalit – válaszolta Hattie.

Wynter egy grimaszt vágott. – Nem vagyok benne olyan biztos, hogy képes lenne betartani ezt az ígéretet.

– De ha mágiával kötöd meg a szóbeli szerződést, akkor képtelen lesz megszegni a szavát.

Wynter érezte, ahogy a szemöldöke felemelkedik.

– Ez igaz! – És nagyon jó ötlet.

– Lenne egy kérdésem – mondta Anabel. – Kié volt a hang, amelyik elvezetett Abaddonhoz?

Wynter tanácstalanul megvonta a vállát. – Azt tudom, hogy miután hallottam Abaddont beszélni, biztosan nem ő volt az.

Kopogás hallatszott a bejárati ajtón.

– Majd én megnézem! – Wynter felpattant a helyéről, átment a nappalin, és kinyitotta a bejárati ajtót. Maxim láttán pislogni kezdett. – Ó, szia! – Wynter félreállt, hogy beengedje a férfit.

– Köszönöm! – mondta. – Azért jöttem, hogy átadjak egy üzenetet Caintől. Azt kérte, hogy vacsorázz vele ma este. Szeretné, ha hivatalosabban is megismerkednél Abaddonnal és... – Maxim elhallgatott, a tekintete valami Wynter mögötti dologra tévedt.

Wynter megfordulva azt látta, hogy Anabel meggyújtja a gyertyákat a nappali oltárán.

A szőke biztosan érezte, hogy a figyelmük rá szegeződik, mert rájuk lebbent a tekintete.

– Mi az? – kérdezte a homlokát ráncolva... ami csak arra volt jó, hogy még jobban kiemelje azokat a vastag, rajzolt szemöldököket.

Maxim megköszörülte a torkát. – Csak azon tűnődöm, miért nézel ki úgy, mint egy kalóz.

Anabel izmai megmerevedtek, és gyorsan megfordult, hogy megnézze a tükörképét a hármas holdtükörben. Kezei ökölbe szorultak. – Xavier, te szarházi!

– A karma senkit sem kímél! – kiáltotta a konyhából.

– Ámen – mondta Delilah… mire Anabel mindkettőjüket lekapta a tíz körméről, Hattie pedig kuncogott közben.

Wynter sóhajtva fordult vissza Maximhoz. – Elhinnéd nekem, ha azt mondanám, hogy az ilyesmi szokatlan?

A férfi hosszan nézett rá. – Nem. Nem, nem tenném.

Ő is erre gondolt.

*

 

Nem sokkal azután, hogy Cain befejezte a nagybátyja körbevezetését a várban, odahívta a többi Ősit is. Mindannyian kellemesen meglepődtek, hogy Abaddon ébren van, különösen Dantalion, akinek elhunyt fivére közeli barátja volt.

Ishtar igyekezett flörtölni vele, talán abban reménykedve, hogy Caint bosszantja, hogy álmodozva sóhajtozik a nagybátyja felett, de a frissen ébredt Ősi nem reagált rá. Úgy tűnt, inkább Lilith érdekli – mindketten áthatóan szemlélték a másikat, miközben egymással szemben ültek a nappaliban, a tekintetük nem árult el semmit. Ha Cain jól emlékezett, kettejüknek... érdekes története volt.

Inanna elegánsan elhelyezkedett az egyik osztályon felüli kanapén Lilith mellett, és Abaddonra nézve így szólt: – Hogy úgy ébredsz fel, hogy nem kántálunk a pihenőhelyed felett.... Csak arra tudok gondolni, hogy az ébresztésedre tett erőfeszítéseink valóban működtek, de egyszerűen csak időbe telt, mire hatni kezdtek.

A szemközti kanapén heverészve, Abaddon így válaszolt: – Az erőfeszítéseitek talán segítettek, de nem hiszem, hogy kizárólag ezek voltak felelősek az ébredésemért. Egy idegen hatalom zavart meg. Kali, hogy pontos legyek.

Ishtar vállai megfeszültek. – Kali?

– Úgy tűnik, hogy az istenség már jó ideje próbálja Cain hitvesét álmában a barlangba vezetni – mondta Abaddon. – Cain mindig felébresztette, majd visszavezette a hálószobájukba. Múlt éjjel azonban nem tette. Gyanítom, hogy Kalinak szüksége volt rá, hogy felébresszen, mivel Ő és néhány más istenség csak bizonyos dolgokat tehet meg ebben a birodalomban – ezért favorizálnak és használnak fel embereket a saját céljaik eléréséhez.

Cain ugyanezt gyanította. Később szándékában állt megtudni a nőtől a teljes történetet.

– Miért ébresztett fel Kali? – kérdezte Dantalion a díszes kandalló előtt állva.

– Még nem tudom – felelte Abaddon. – Biztos vagyok benne, hogy Cain hitvese majd elmagyarázza, ha vannak válaszai. Ha jól tudom, miután alaposan beszéltem Cainnel róla, nincsenek mindig válaszai, vagy Kali engedélye, hogy megossza őket.

– Bármi legyen is az istenség oka, hálás vagyok a segítségéért – mondta Seth, aki leült a székre, amely mellett Cain állt.

A többiek bólintottak, kivéve Ishtart, aki áthatóan tanulmányozta Caint, majd így szólt: – Soha nem említetted nekünk az alvajárási szokását.

Tulajdonképpen megemlítette Azazelnek, biztos volt benne, hogy a másik férfi nem fogja megismételni. Cain hasonlóan az öccsére is rábízta volna az információt, de úgy érezte, hogy minél kevesebben tudják, annál jobb. Nem szólt erről a többieknek, mert tudta, hogy – mivel Wynter csak ilyenkor járt a kertben – gyanút foghatnak, és mint ilyenek, bizalmatlanok lehetnének Wynterrel szemben. Ez a bizalmatlanság adhatott volna Ishtarnak elég táptalajt ahhoz, hogy meggyőzze a többieket, hogy adják át a hitvesét az Aeonoknak.

Cain hanyagul megvonta a vállát, és azt mondta: – Ez itt senkit sem érdekelt. Sokan alvajárnak. Hogy Wynter mit tesz, vagy nem tesz, az ebben a szobában rajtam kívül senkire sem tartozik!

Ishtar ajkai összepréselődtek. – Alvajárt a kertedben!

– Abból, amit hallottam, az alvajárók gyakran olyan helyekre mennek, ahol jól érzik magukat – mondta Cain. – A kert megnyugtatja őt.

Ishtar úgy tűnt, mintha tovább feszegetné a témát, de aztán egy legyintéssel egyértelművé tette, hogy befejezte a vitát. Visszafordította figyelmét Abaddonra, és egy újabb fülledt mosolyt villantott rá.

– Már kezdtem azt hinni, hogy talán soha nem ébredsz fel. – Ishtar ezt úgy mondta, mintha mégsem adta volna fel a reményt. Épp ellenkezőleg. Többször is javasolta, hogy hagyjanak fel azzal, hogy megpróbálják kihozni Abaddont a kómából.

– Hálás vagyok, hogy megtettem – mondta Abaddon. – Soha nem akarnám kihagyni a közelgő csatát. Eltart még néhány napig, mire újra teljes erőmnél leszek, de ennél tovább nem. Mindenszentek estéjén készen fogok állni arra, hogy megpróbáljam lerombolni a ketrecet.

A falnak dőlve az ablak mellett, Azazel megdörzsölte az állát. – Kétlem, hogy le fogjuk tudni rombolni, de van esélyünk arra, hogy lyukat képezzünk rajta. Ez azonban nem lesz könnyű. A börtönt úgy tervezték, hogy visszatartsa a Leviatánokat, és egy olyan faj hozta létre, amelynek ereje majdnem egyenlő a miénkkel.

– Eve és Noah segítsége sokat fog változtatni a dolgokon. – Lilith felvont szemöldökkel nézett Sethre. – Feltételezem, még mindig készek segíteni nekünk.

– Nem vonták vissza az ajánlatukat – mondta.

– És Rima? – kérdezte Inanna, leülve a húga mellé. – Ő is megtette ugyanazt az ajánlatot?

– Nem – felelte Seth. – De nem lepne meg, ha önként jelentkezne segíteni. Az utóbbi időben kevésbé volt drámai. Kevésbé keserű. Mintha kezdene lejjebb adni a sértettségéből.

– Reméljük, hogy ez igaz. Bármilyen segítség jól jöhet. – Lilith keresztbe tette egyik lábát a másik felett. – Ha nem lenne annyi titok, amennyit rejtegetünk, minden lakót meghívhatnánk, hogy segítsenek.

– De még az együttes erejük sem lenne elég ahhoz, hogy átszúrják az Aeonok által teremtett átkot – mondta Abaddon.

Lilith ezt a fejét lehajtva ismerte el.

Azazel Cain szemébe nézett, és azt mondta: – Azt hiszem, meg kellene hívnunk Wyntert, hogy jöjjön velünk.

Ishtar megmerevedett. – Wyntert? Miért?

– Mert ő nem egy átlagos boszorkány – mondta Azazel. – Ő egy visszatérő. Egy erőteljes. Elég erős ahhoz, hogy olyan átkot szórjon Aeonra, amely olyan erős, hogy a lakói képtelenek ellene harcolni.

Ishtar felső ajka meggörbült. – A visszatérők arra jók, hogy megátkozzák a dolgokat, nem pedig arra, hogy megsemmisítsék azokat.

– Ezt nem tudhatod. És mindenesetre ő nem egy tipikus visszatérő. – Azazel átvetette egyik karját a kanapé háttámláján. – Lehetséges, hogy a jelenléte nem változtat semmin. De ártani biztosan nem ártana. Különösen, mivel talán Kali is segíthet Wynteren keresztül.

– Kétlem, hogy így lesz, mivel Abaddon felébresztését „segítségnek” fogja tekinteni, és valószínűleg úgy gondolja, hogy a többit nekünk kell megoldanunk – jósolta Lilith. – Az istenségek csak bizonyos dolgokba avatkozhatnak bele, még a Kedvenceik segítségével is. Mégis, nem ellenzem Wynter jelenlétét. Bármilyen segítséget nagyra értékelnék. Kész lenne felajánlani nekünk ilyen segítséget, Cain?

– Nem tudom elképzelni, hogy visszautasítja – mondta. – Majdnem annyira le akarja rohanni Aeont, mint mi. – Sajnos.

– Biztos vagy benne, hogy az itt lakók is szívesen csatlakoznak a csatához? – kérdezte Abaddon.

– Azok után a károk után, amiket az Aeonok okoztak az otthonunknak? Határozottan – mondta Seth.

Abaddon ezt egy bólintással fogadta el. – Tudnak rólam az embereitek?

– Nem – mondta neki Seth. – Nem akartuk megkockáztatni, hogy valaki megpróbáljon megtalálni téged, amíg pihensz, még ha csak kíváncsiságból is.

– Nem ez lett volna az első eset, hogy az emberek egy Ősi pihenőhelyét keresik – mondta Abaddon. – Mit fogtok mondani nekik?

– Többnyire az igazságot – válaszolta Cain. – Hamarosan beszédet szándékozom tartani. Nyilvánosan be foglak mutatni téged, és elmagyarázom, hogy már régóta Pihenésben voltál, de azt fogom állítani, hogy ez önszántadból történt. Ha felfedem, hogy gyakorlatilag kómában voltál, az azt a benyomást keltheti az emberekben, hogy jelenleg is gyenge vagy.

– És az Ősiek sosem tűnhetnek gyengének, értem. Gondolom, nem a nagybátyádként fogsz bemutatni – találgatott Abaddon cseppet sem sértődötten.

– Nem úgy, mint a nagybátyám, nem. Az emberek azt hiszik, hogy Adam az apám, és vannak itt néhányan, akik már jártak Aeonban, és így tisztában vannak vele, hogy csak két testvére van. Ugyanígy azt is tudják, hogy Eve egyetlen gyermek.

– A beszéd után körbevezetlek a városban, hogy az emberek közelebbről is megismerhessenek – mondta Dantalion Abaddonnak. – Kiválaszthatsz egy helyet, ahová egy nap szeretnéd felépíteni a saját otthonodat. Gondolom, addig is Cainnel szándékozol maradni?

– Ez a tervem, igen – erősítette meg Abaddon.

Ishtar egy újabb szexuálisan szuggesztív mosolyt villantott rá. – Ha úgy döntesz, hogy társaságot szeretnél váltani, sok szabad hálószobám van, amit használhatsz. – Gyors pillantást vetett Cainre, nyilvánvalóan látni akarta, hogyan reagál az ajánlatára; nem tűnt túl boldognak, amikor a férfi csak üres tekintettel nézett rá.

Abaddon sóhajtva nézett a nőre. – Szóval még mindig szeretsz játszadozni.

Ártatlanul tágra nyílt szemekkel a mellkasához emelte a kezét. – Én csak barátságos vagyok!

Abaddon felhorkant. – Nem vagy barátságos!

– Épp ellenkezőleg, én nagyon is...

– Hugi! – vágott közbe Inanna, halk figyelmeztetéssel a hangjában.

Ishtar hamisan duzzogott. – Egyikőtök sem szórakoztató!

Nem sokkal később Cain kijelentette, hogy eljött a beszéd ideje. Az Ősiek egyenként kezdtek kivonulni a nappaliból.

Azazel lemaradva, hogy csatlakozzon Cainhez, megkérdezte tőle: – Szerinted Kali megszállta Wyntert tegnap este?

– Ez egy lehetőség – mondta neki Cain. – Nem emlékszik arra, amikor utoljára megszállta az istenség. Ha újra megtörtént volna, valószínűleg arra sem emlékezne.

Azazel lebiggyesztette a száját. – Tehát Kali átvehette a testét tegnap este.

– Igen. Van rá esély, hogy segíteni akar nekünk kiszabadulni a ketrecünkből, és Abaddon jelenléte mindenképpen javítja az esélyeinket. Lehet, hogy felhasználta Wynter testét e cél eléréséhez.

Caint felbosszantotta, hogy az istenség újra és újra ilyen módon használta a nőt, de nem sokat tehetett ellene. Ez csak rontott a helyzetén. Úgy érezte, hogy cserbenhagyja a hitvesét; nem tudja megvédeni őt.

Alig várta a napot, amikor Kalinak már nem lesz szüksége Wynterre. Ez nemcsak azt jelentené, hogy a lány szabad és nagyobb biztonságban lenne, hanem azt is, hogy ő teljesen a magáénak tudhatná. Egyelőre, nos, volt egy vigasza: Kalinak talán volt némi hatalma Wynter felett, de soha nem lesz képes elvenni tőle a hitvesét.